Halványkék és fakózöld szín, csillogó, sötét bogár körül –
Játszik a látvány, mint egy gyermek, ahogy a fény rajta elterül.
Pislog egyet, a szívem olvad, arcára édes mosoly kerül.
Rám néz, én csak tátogok, mert nem tudok még németül

Egy nyári estén, valaha régen megláttam e két szemet.
(A lány) ott ült kint a Balaton parton és képes újságot nézegetett.
Én szóltam volna, de akkortájt még nem beszéltem nyelveket.
Vártam hát, hogy még egyszer felém fordul és rám nevet.

Az a lány úgy bámult rám a partról, mintha álmodnám.
Hogyha már le nem mondtam volna róla, biztos megkapnám.
Nem beszélem az ő nyelvét. Megtanulnám, de nem hiszem,
Hogy valaha még a lányt a partról személyesen megismerem

Eltelt pár év, addig én is tanultam a nyelveket,
Többek között angolt, olaszt, franciát és németet.
Épp egy pesti kávézóban ültem, kávét szürcsöltem,
Amikor megláttam egy poszteren, a tükörből, pont mögöttem.

Ő volt rajta, nem vitás, a fényképről felismertem.
Valami kávéfajtát hirdetett – én a csészémet is levertem,

Az a lány úgy bámult rám a képről, mintha álmodnám.
Hogyha már le nem mondtam volna róla, biztos megkapnám.
Jól beszélem az ő nyelvét. Megtanultam, de nem hiszem,
Hogy valaha még a lányt a képről személyesen megismerem.

Néha önmagam ellen hangolom a hangszerem
Néha nem elég a négy negyed nekem.
Fejjel előre, a fal felé rohanok,
küzdök évek óta, de nem haladok
Volt sokszor rosszabb, de tudom, jobb is vár.
Ma éjjel végre a sorsom rám talál.

Célba érek végre, valahára,
Mert a remény hal meg utoljára!
Célba érek és visszanézek,
Remélem, akkor is itt látlak téged

Erre tettem fel az egész életem:
Zene a kezdet, a zene lesz a végzetem.
Elég belőle, tudom, nem lehet,
Belülről hevíti fáradt szívemet,
Nélküle minden nappalom sivár.
Ma éjjel mégis a sorsom rám talált.

Célba érek végre, valahára,
Mert a remény hal meg utoljára!
Célba érek és visszanézek,
Remélem, akkor is itt látlak téged

Néha nem tudom, mit kéne tennem –
Túl sok a gödör, merre kéne mennem.
Nincs is sok jelzés. Csak a vágyam az új felé.
A széttört zene, ami mindig elkísér.

Beszélj úgy, mintha nem hazudnál, csinálj úgy, mintha neked is fájna!
Tegyél úgy, mintha te sem tudnád, hogy lesz a történet lezárva!
Meséld el, hogy te hogyan látod, s bízzál te is a folytatásban;
Hogy, ami történt, az égvilágon semmit nem jelent ezután,
Elfelejtjük pár nap alatt talán!

Ami a szemembe nem megy,
Azt a hátamba szúrja...
A jókedvemet megfúrja így

Könnyen veszi, ahogy mindig is tette.
Neki lehet egyedül csak rossz a kedve, de ha
Nem vele van a világ elfoglalva, rögtön látszik rajta.
Csak játszik, akarva, akaratlanul is.
Mindig így fog élni, hisz így élt eddig is.
Fejjel, ha kell, a falnak rohan –
Csak így élhet, egyedül, boldogan.

Remélj szebb holnapot a mától,
Tegyél te is a változásért,
Legyél az, aki tudja, miért él,
Nem áll sorba a megoldásért!
Nem állj sorba a megoldásért!

Ami a szemembe nem megy,
Azt a hátamba szúrja...
A jókedvemet megfúrja így

Várom, hogy felkelj.
Nagyon sok kérdésem lenne még.
Ne menj el!
Túl gyors ez így... nem elég!

Lehet, a hangodat hallom, vagy az alakod látom,
De már elég a könnyből, itt senki sem láthat.
Ne menj el!
Sok kérdésem van még!

Egy felhőn ülve a lábam lóg,
Én onnan nézlek téged.
Egy felhőn ülve a lábam lóg.
Én onnan néztelek.

Annyira nehéz,
Hiszen ránk sok minden várna
Az időnk kevés...
Az arcod itt van a szívembe zárva.

Lehet rossz álom, jön a hajnal, úgy várom.
Minden olyan, mint régen. Miért kell véget érjen?
Ne menj el!
Sok kérdésem lenne még!

Átéltünk együtt már száz csodát.
Jóban és hóban, éveken át,
Te mellettem voltál, ha valami fájt.
Az idő így megállt.
Te onnan nézel, én egyedül vagyok.
Sírni tudnék, de nem akarok.
Ha visszajössz, én majd vigyázok rád,
Így lesz kerek ez a világ!

Nem ember; egy furcsa lény. Lehet, hogy hibátlan, hogy kész tökély.
Elárul és elbutít, ahogy szemből a nap vakít...

Egyedül nem vagyok rendben – kéne egy csepp méz a mérgembe!
Egyedül, mégsem magányban. Tudom, hogy nem ezt vártam.
Egyedül nem vagyok rendben – kéne egy csepp méz a mérgembe!
Egyedül, mégsem magányban... egyedül... egyedül.

Engem mégis elcsábít, a sárga földig lerészegít.
(Csak) megsebez, (de) nem gyógyít. És egy szó nélkül hagy így...

Egyedül nem vagyok rendben – kéne egy csepp méz a mérgembe!
Egyedül, mégsem magányban. Tudom, hogy nem ezt vártam.
Egyedül nem vagyok rendben – kéne egy csepp méz a mérgembe!
Egyedül, mégsem magányban... egyedül... egyedül.

Nem kell, hogy figyelj rám!
Nem kell, hogy vigyázz rám!
Nem kell a segítség!
Hagyj hát te furcsa lény...

Egyedül nem vagyok rendben – kéne egy csepp méz a mérgembe!
Egyedül, mégsem magányban. Tudom, hogy nem ezt vártam.
Egyedül nem vagyok rendben – kéne egy csepp méz a mérgembe!
Egyedül, mégsem magányban... egyedül... egyedül.

Ki vagyok én, hogy megmondjam, amit én sem tudok még?
Ki vagyok, hisz én sem látom, keresem pedig rég!
Nem vagyok több a színpadról sem. Ne is hallgass rám,
Mert nem biztos, hogy igaz szó, ami elhagyja a szám.

Erről szól ez a szám!

Ki vagyok én, hogy megmutassam, amit nem is láttam még?
Tudom, milyen, elképzeltem, de nem tiszta a kép.
Ha akarod, hiszed, ha akarod, nem. Nem is tehetsz mást.
Nem csak mondani, próbálni kell, hogy te is jobban lásd!

Erről szól ez a szám!

Egy csepp a tengerben – ez vagyok én,
Egy elfelejtett kincs a kalóz szigetén
Egy jelentéktelen emlék, halvány fénysugár
Egy hibás bumeráng, amit gazdája nem vár.

Ez is én vagyok.
Változni nem fogok.

Ez van, én ilyen vagyok!
Sok az ugyanolyan egyéniség.
Nem is leszek jobb, hisz embert sorban nem gyártanak még.

Néha nem vagyok több,
Mint egy bántó szó:
Csípek mindenkit,
Mint nyílt sebben a só.
Egy lerágott csont
Vagy egy ebadta gondolat,
Egy jól elkezdett mű,
Ami mégis félbemaradt...

Ez is én vagyok.
Változni nem fogok.

Ez van, én ilyen vagyok!
Sok az ugyanolyan egyéniség.
Nem is leszek jobb, hisz embert sorban nem gyártanak még.

Valami furcsa dallam piszkálja a fülem
És nem tudom, mit művel most velem.
Indulok. Muszáj valahova mennem.
Máris gyorsabban verdes a szívem.
Megmozdít és nem bírok magammal
Táncolok együtt ezzel a hanggal

(Azt hiszem,) elkapott megint ez a varázslat.
Már nem szikrának érzem magam, inkább parázsnak
Berobbantom a motort és elindítom a kört,
Mert fontos ez, mint varázslónak az üveggömb.

Most hideg a láng,
Most már nem éget.
A tűzben élek
És téged nézlek,
Alszom a zajban,
Fenn vagyok a csendben.
Most hideg a láng...

Lángol a jég.
Ennyi elég.
Megdermeszt engem,
Megéget téged,
Egy napsugárral,
A hóesésben...
Mert ilyen a jég...

Nem sodor az ár.
Senki nem vár.
Elhagyhatsz engem –
Akarlak téged!
Vagy vízbe fúlok,
Ó, vagy megúszom
És sodor az ár –

Én érted jöttem,
Hát ezért menekülsz!
Úgy látszik, összeillünk,
Mint egy pohár víz, meg a tűz...

Én érted jöttem –
Pohár víz, meg a tűz...

Én érted jöttem,
De nem várok már! nem várok már!

Hideg az ágy,
Nem fűt a vágy.
Engedlek téged,
Úgysincs esélyem.
Már csöndben alszom,
Az árral úszom.
...Már nem fáj

Holnapig távol maradok a mától,
Nem érdekel ma már.
Holnapig távol maradok a mától.
Az új világ rám vár!

Ez egy rohanó világ, nincs nyugtod csak félsz.
Túl sok a hajtás, (mert) felgyorsítva élsz.
Lassíts kicsit, nem kell ennyi gáz!
Úgyis esni fogsz, ha meg nem állsz!

Holnapig távol maradok a mától,
Nem érdekel ma már.
Holnapig távol maradok a mától.
Az új világ rám vár!

Sokszor nem vártam, csak meg-megálltam
És nem figyeltem.
Feleannyit láttam, és meg is bántam,
Hogy gyorsan éltem.
Sokszor nem vártam, feleannyit láttam
És gyorsan éltem...

Nem is néz majd rád, csak némán lép majd át
És nem kérdi, mid fájt,
Pedig látja, hogy zavar. Hogy ez az érzés felkavar.
Mindent árulás takar.
Elhitted, hogy jobb lesz még...

Ez a baj – így élünk mind: ha nem látjuk, nem zavar
Mi ez itt? Így már csak zaj...

Csak ugyanúgy áll, nem néz. Nincs segélynyújtó kéz.
Csak odavet egy elnézést.
És te régóta tudod már, itt semmi jó nem vár,
Még az emlékért is kár!
De te hitted, hogy jobb lesz így...

refrén

Menedék! – Nem kéne más!
Inkább kimaradnék! Ez nem játék!

Körbe-körbe jár, és mindig rám talál.
Ha elbújnék is néha, tudom, a sarkon engem vár.
És néha-néha még, ha rám szakad az ég,
Én elfutnék előle. Az ösztönöm megvéd.

Minden, mindenki ugyanaz
Bár van szolga, míg más a ravasz.
Tudom, semmi nem változik:
Érkezik, itt van és távozik...

Körbe-körbe jár a kérdés, válaszra vár.
Én is eltévedek néha, mint aki ködben áll.
És néha-néha jó, de elkél az altató.
Ordítanék neked, de nem használ a szó.

Minden, mindenki ugyanaz
Bár van szolga, míg más a ravasz.
Tudom, semmi nem változik:
Érkezik, itt van és távozik... Minden, mindenki ugyanaz.
Lehet tél is, de inkább tavasz.
Tudom, a világ álmodik...
Érkezik, itt van és távozik...

Egyszínű vízben állok, nem vagyok hal ami tátog.
Sok kicsorbult ízlés, a populáris érzés...
Zeneszobában élnék, de szürke a falfesték.
Nem leszek legyártva új sorozatszámra!
Legyen rossz máskor, ugyanitt vagy bárhol!
A zenéhez láncol, semmi sem gátol!

Nem kell a hang, ha csak zajt hallok,
Sem a plasztik világban ugráló bábok!
Zajba öltözött, műanyag világ –

Szép fényben úszó árnyalakok, mind tátog, nem értem mit mond.
Szürke lesz így minden hang és érzést nem sokat mozgat.
Szó, veszélyes fegyver, ezt tudjuk, de csak akkor, hogyha kimondod.
Csak így lesznek bólogató fejek, egy néma gitár és gépdob helyett.

refrén

Egyszínű a sor, műanyag paletta, nem vers, nem írás, csak irka-firka.
Nem kell, hogy értsd – látom, amit látsz, két hamis hangból csinálhatsz sztárt.
Dolgozz fel népdalt, írj egy közhelyet! Ha kell egy sláger, ez tuti recept.
Nem kell a hang, ha csak zajt hallok, plasztik-világ és a bábok.

refrén

Széttépett újságok, üres fák.
Csak egy suttogás és semmi más.
Csönd van, nem beszél a szél.
Tovább állnék, de nincs miért...

A köd húzza karmát az arcomon,
Mint egy paplan, úgy ül a városon.
Mint egy régi film, úgy vetül rám
Az undok és kegyetlen magány.

Nem hallod, hisz nem kimondott szó
Nem látod, hisz nem megfogható
De tudod, ha te is érezted már,
Milyen, amikor néha nekem is fáj...

Egy büdös kocsma, ragadós pult.
Minden sóhaj eltűnt, hamuba fúlt.
A füsttől kimart, vörös szemem
Másnapos arcban foglal helyet.

Elestem többször, de nem tudom,
A fejemen álltam vagy a lábamon.
Megfordult, hideg most a világ
És a lelkem segítségért kiált.

Nem hallod, hisz nem kimondott szó
Nem látod, hisz nem megfogható
De tudod, ha te is érezted már...
Milyen, amikor néha nekem is fáj...

Újra, meg újra már, évek óta
Ugyanaz a hang, ugyanazt nyomja:
Ismerős dallam, de be kell valljam,
nem is olyan jó, hogy megint halljam.

Játssza a rádió, mert játszani jó,
És mert a dugóban ülve dúdolható.
Amilyen érzés, nekem nem maradt kérdés
A csapból is folyik, mint az orrvérzés...

Az FM nem tudom mennyi,
Éhes fülnek ő ad majd enni.
Annyira nem szép és nem jó de a slágert játssza a rádió Az FM nem tudom mennyi
Éhes fülnek ő ad majd enni...
Annyira nem szép és nem jó mégis játssza, játssza a rádió

Lehetne néha más is a téma,
Ha nem lenne szövegben ilyen béna
És nem az a baj, hogy az egész csak zaj
Hanem, hogy erre rázza minden jó csaj.

De nem érdekel, hogy mit énekel.
Mindenki tudja róla, hogy playback-el.
Hát hiába várom, nekem ilyen áron
Nem kell a siker – viszlát álom!

Ez az FM nem tudom mennyi!
Éhes fülnek így ad majd enni.
Annyira jól eladható mert csak slágert játszhat a rádió. Az FM nem tudom mennyi
Nem változik tőle semmi,
De hallgatom reggeltől estig,
Bárhol is járok, mégsem jó! De a slágert játssza a rádió.

Sok a hamis lény,
A hazug szó,
Az üres kép –
Ez bosszantó!
Nincs finom kéz,
Ami hátba ver...
Csak megtaszít,
Hogyha nem figyelsz.

Sok minden változik
De az álmom nem veszik el
Bármi is irányít
Engem nem érint

Sok a kérdés,
Válasz nincs elég.
Aki tüzeskedik,
Az majd megég.
Legyél fabábú,
Aki nem beszél!
Csöndben van
És így tovább él.

Sok minden változik
De az álmom nem veszik el
Bármi is irányít
Engem nem érint

Az élet nem tanít,
Nem is figyel rám.
Én csak álmodom,
Mindig új nap vár.

refrén

Ahol a víz az úr, ott lehet, hogy minden elázik és aztán te is majd piszkosul.
Ilyen az élet a tónak a partján.
Ez is csak háború. Ahogyan nézed, úgy alakul, az, ami ott van a nádon túl –
Hullámzó förgeteg. Ez is egy új vihar...
Ez is az... ez is az.

Talán kicsit lecsillapul! Hamarosan a nap kisüt az égen és a szele is elcsitul.
Pihen a harcoló Égi Nagyúr.
A viharon túl az ég színe a vízé. Ahol a földhöz ér, nyomában csillogás,
Mint elhagyott vértek a harcmezőn, így van ez.
Így van ez... így lehet.

Szép, ha a végén minden élesebb,
Mint penge éle, hajtja a képeket.
Ragyog az ég, vize mind, ami földet ért...
Gyönyörű szép – nem adnám semmiért.

Belül a csend az úr. Nyugalom ülte meg szívemet végre, a fájdalom csillapul.
Érzem, hogy lassan ennek is vége.
Valami újra él bennem és eztán nem hagyom. Így marad minden, s ha útra kél,
Elmegyek én is az álmom útján,
A fény után... a fény után... csend honol

Szép, ha a végén minden élesebb,
Mint penge éle, hajtja a képeket.
Ragyog az ég, vize mind, ami földet ért...
Gyönyörű szép – nem adnám semmiért.